Sajószentpéteri Római katolikus plébánia honlapja

AJÁNLOM AZ OLDALT

Menü

Bejelentkezés

Regisztráció
Elfelejtettem a jelszót

	Zene

A templom története

Szentiványi Péter:Szent István Király templom története

A kezdet

Sajószentpéter Borsod vármegyében a kereszténység felvételekor nyerte nevét. Miskolctól északra a Sajó folyó két partján, a kies fekvésû Bükk-hegység végnyúlványát képezõ Nagykorcsolyás magaslat közvetlen lábánál fekszik. A határában talált kora vaskori, szkíta, kelta és avar kori leletek utalnak a történetírás elõtti korokban itt élõkre. A környezõ erdõk, valamint a folyó adta lehetõségekkel élve a város hamar a környezõ települések fölé nõtt, valósággal feje volt a vidéknek, mint Szent Péter az apostoloknak. Valószínû, hogy a „Szent Péter” rész innen eredhetett, a „Sajó” pedig a fekvésébõl adódhat. Szent István király törvényében úgy rendelkezett, hogy tíz falu népe építsen templomot, és ezt lássa el földdel, szolgával és állatokkal. A leírások szerint a falusi templom a XI. században többnyire fából ácsolt, sárból rakott, paticsfallal felépített, egy-két szoba nagyságú kis építmény volt. Késõbb a XII – XIII. században a szilárd építési anyagoktól függõen megjelentek a kõbõl, téglából épült emelt templomok is, sok esetben torony nélkül is. Valószínûleg a fentebb említett törvény szerint itt, Sajószentpéteren építették meg a templomukat egy kisebb domb tetején a helyiek a környezõ településekkel közösen. Azt, hogy fából ácsolt vagy sárból dagasztott templom volt-e, az nem tudható. Viszont a Szent Péter és Pál apostolokról elnevezett prépostság pompás kõbõl rakott temploma biztosan itt állott réges-régen, aminek a romjai még ma is láthatóak a legújabb ásatások folytán. Pyrker János László egri érsek 1829. május 17-én tett hivatalos látogatása jegyzõkönyvében az addigra már romos prépostsági templom egykori fényességérõl, nagyszerûségérõl ír: „… régi, fennáll már 1332-ben, a Pápai Tizedlajstrom tanúskodik errõl, s kivételezett és virágzó volt…”. Ez a feljegyzés azonban nem írja, hogy hol is állt. A hagyomány alapján Csurgay, Sajószentpéter elsõ monográfijának szerzõje a mostani templom helyével szemben lévõ dombot jelöli meg. Szlancsik helybeli plébános 1769-ben arra emlékeztet, hogy a régi kassai templom mintájára épült. 1796-ban Greskovits helybeli plébános régi, de nem dátumozott iratok feljegyzése közben tanút nevez meg aki, ezen templom leégése után csengõt talált a hamuban. A feljegyzés szerint ugyanezen tanú a tûzvész elõtt látta az atyák gyóntató székét, az oltárt, a stallumot és a kriptát is. A kriptát a helyiek is ismerik, és az érsek is ír róla: „…A fent jelzett hagyománnyal egyértelmûen hozzáteszi, hogy e templomnak a szörnyû veszedelembõl itt eltemetett halottak csontjaival telt üregei, illetve kriptái emlékezetesek.”.

A monostor

Egy terjedelmes monostorról is említést tesznek a régiek, ami a Szent Péter templom mellett állt. Romjainak kövébõl épült a mostani templom. A monostorra nézve nincs megbízható adat, hogy világi papok, vagy szerzetesek prépostsága volt-e, bár a monostor léte az utóbbi mellett szól. Fényes Elek 1851-ben a helybeliek közlése alapján azt állítja, hogy „hajdan Szent Péteren a templariusoknak klastromok és templomok volt az országúttól délre esõ dombon”. Kandra Kabos is úgy tudja, hogy „Szentpéteren hajdan keresztesek voltak meghonosulva”. Ellenben az egri érsekség 1861. évi névtára „hitelt érdemlõ hagyomány” alapján arról tudósít, hogy világi papok prépostsága volt. Ezzel szemben Pyrker érsek, jegyzõkében ezt jegyzi le: „semmiféle szerzetesház nincs a plébánia területén”. Egyrészrõl ismeretes, hogy a templomos lovagrendet a pápa 1312-ben törölte el, ez magyarázná a klastrom életének megszûnését. Másrészrõl lehetett a bencéseké is, akik mint ismeretes a keresztény hitre térítést vállalták magukra az államalapítás követõen, de az egy-két nemzedék alatt felnevelõdött hivatásos falusi papság után visszavonultak. A legfrissebb kutatások a pálosrendi szerzeteseket esetleges ittlétét is kizárja, legközelebb Sajópetrin találtak rájuk valló ajtófeletti szemöldökkövet (Petri a Péter latin szó birtokos esete, egyes dokumentumok tévedésére ez már majdnem lehetséges ok).

A fejlõdés útján

Régen a falu települési központja a templom volt, vele szorosan összetartozott a fallal vagy kerítéssel övezett temetõ, cinterem. Tehát a régi templom köré épült ki az akkori város nagy része, észak felé elnyúlva, erre a dombtól nem messze volt a piactér is. Az akkori város, remek földrajzi fekvését kihasználva szépen virágzott és fejlõdött. Az 1240/41-es tatárjárás sem tudta megtörni a település fejlõdését. Ebbõl az idõbõl egy sírhalmot is találtak az ásatások során a temetõben a Szent Péter templommal szemben.

A város nevét az Árpád-kor végén, 1281-ben említik meg elõször írásos történelmi emlékeink, Szent Péter – faluként (latinul villa Sancti Petri). Késõbb jelentékeny helységgé válik, ahol már 1293-ban vásárokat tartanak, valamint rendeleteket hirdetnek ki. Akkori pápai tizedlajstrom szerint Borsod vármegye 91 plébániája között a harmadik helyen állt, mint akinek plébánosa 28 garas tizedet fizetett. Az Anjouk idejébõl a településre vonatkozó írásos történelmi emlék nem maradt fenn, csak az tudható, hogy királyi birtokként jegyezték. Majd 1403-ban ismét felbukkan a település neve, egy helyi és egy királyi rendeletben. A helyi rendelet egyben a legrégibb sajószentpéteri írásos emlék, melyben kinyilvánítják, hogy elegendõ bor terem a település határában, ezért idegen bort nem fognak megtûrni a városban. A másikban, pedig Zsigmond király fontos kiváltságokat adott a városnak, az adó- és vámfizetési kötelezettség alóli feloldozást. 1429-ben egy Demeter nevû városi fõbíróról tesznek említést az írások. A település 1438-ig a diósgyõri várhoz volt csatolva, azonban ekkor a dédesi várhoz csatolták és a Pálóczi család birtokába került. Pár évvel késõbb már az 1446-ban kapott rangja szerint mezõvárosként jegyzik. Hosszú idõn át a megyei közgyûlések és törvényszékek színhelye volt.

Az új templom

Ekkora kitûnt, hogy a mezõvárosnak és filiáinak kicsiny a meglévõ temploma, ezért a század közepe táján a város bõ anyagi kereteit kihasználva a város közepén, a piac téren egy minden igényt kielégítõ templomot kezdtek építeni. Az ismeretlen építõ tervében egy, egy hajós gótikus stílusú templomot rajzolhatott meg, kevés reneszánsz vonással. Ebben az idõben Európában már a megjelent reneszánsz stílusban kezdtek építkezni, hozzánk azonban minden építkezési stílus százados késéssel érkezett, ezért építkeztek gótikus stílusban. A helyi építményekhez képest méretei impozánsra sikeredtek, a hajó 32 m hosszú, 8 méter széles, 8,2 m magas és kelet-nyugat irányú. A sokszögû keleti végében volt az oltár, valamint a még épen maradt gótikus, halhólyagmintás ablakok. Kívülrõl ezt a részt 6 darab, hármas tagolású támpillér erõsíti. Az ugyancsak vaskos támfalakkal erõsített közel 35 m magas tornya nyugatra néz. A népi szájhagyomány a cseheknek tulajdonítja a templom építését, amint azt más régi templomok esetében is tapasztalhatjuk. A történelmi valóság ellentmond ennek, mert a XV. században a csehek, vagy husziták nem építõként, hanem pusztító hadak módján jártak Borsod vármegyében. Komáromy József egyik tanulmányában némi fény derül erre a problémára. Az író feltételezi egy még ismeretlen észak-magyarországi kõfaragó mûhely létezését, melynek a mesteri szerinte csehek: „ezen túl pedig okiratokkal mutatható ki a kutnáhorai cseh kõfaragó mesterek és legények idáig való vándorlása …”. Elképzelhetõ tehát, hogy a Zsigmond és Mátyás korabeli helyi építkezéseken ily módon hagyták kézjegyüket a csehek, akiket a szájhagyomány még ma is emleget.

Azonban a XV. század közepén a husziták feldúlták és lerombolták a várost. Valószínûleg az 1465-ben II. Pál pápa által hirdetett keresztes hadhoz csatlakozó, a pápa által felbuzdított Mátyás elleni huszita megtorlásnak esett áldozatul a város. Az elnéptelenedés elkerülésére, 1466-ban Mátyás király engedélyt adott a terület akkori birtokosának, Pálóczy Lászlónak a város és környéke benépesítésére. Ekkorra már jelentõs kereskedelmi út vezetett át a városon. A régi (Szent Péter) templomot megrongálták a husziták, az építés alatt álló vagy már felépült új templom különösebb sérülés nélkül átvészelte a pusztítást. Ettõl az idõtõl kezdik Sayo Zenth Peter néven emlegetni. A város újra megsínylette a viharos magyar történelem viszontagságait, de tovább virágozva folytatta tovább az életét. 1516-ban Demeter egri kanonok Szent Mihály fõangyal és Szent Demeter oltárát alapította az új templomban.

A reformáció hatása

Az évszázad közepére erõteljesen legyengült Eger katolikus hatása, a török fenyegetés ellenben megnõtt. Igaz a város török megszállás alá soha nem került, csak hódoltság alá. Kisebb-nagyobb fosztogatások történtek, hogy az elrettentés eszközeivel kényszerítsék a lakosságot a behódolásra és a rendszeres adófizetésre. Ekkortájt mindkét templom elhagyatottan romosodott. 1555-ben a mezõvárost megrohanták a törökök, lakói közül 115 embert elvittek, valamint említést tesznek a Kiskassa utcáról, ami a régi prépostsági templom utcája volt. Ugyanebben az esztendõben, a megyében elsõként már önálló református egyház mûködött itt. Ez a két, korán protestánssá lett nagybirtokos földesúrnak, Perényi Péter abaúji valamint Bebek Ferenc gömöri fõispánnak tulajdonítható, akik alatt a borsodi fõesperesség falvainak fele még a XVI. század közepén elõbb lutheránussá, majd rövidesen kálvinistává lett. Szigethy Ferenc tanulmányában így jegyezte le: „ Ez a Túróczy Pál volt, az aki az 1560-as évek valamelyikében összes híveivel, õ maga és Sajószentpéternek egész lakossága egy nap alatt áttért a református vallásra”, csak késõbb derült fény egy, az idézetben található tévedésre. Miszerint névelírás történt, nem Turóczy Pál, hanem Thuri Farkas Pál volt a neve a reformátornak. Az Õ vezérletével vették birtokukba a helybéliek a Piac téri templomot. Így a városnak ismét csak egy kicsi, ráadásul romos római katolikus temploma lett.

Nem sokkal késõbb 1566-ban a tatárok kirabolják a helyi vásárt, és feldúlják a várost, valamint felégetik az akkoriban már csak Puszta Templomként emlegetett prépostsági templomot. A XVIII. század közepéig a várost csak reformátusok lakják, egy-két család kivételével. A XVII. század elején a protestáns Rákóczi fejedelmi család lett a mezõváros birtokosa, a prépostság javait õk adták át a reformátusoknak. Állítólag a Kiskassa utca, az Egres, Kopaszföld, Cseb, Szolgai és Kisfalud nevû puszták voltak a prépostság birtok részei. A régi menház nyomai a Rákócziak idejében eltûntek, a Kiskassa utca körkénye vásártér lett egészen a XX. század közepéig. Ekkor töltötte be a város a Borsod vármegye megyeszékhelyének szerepét is 1606-tól egészen 1647-ig, majd járási székhellyé vált egészen 1950-ig. A reformátusok egyházi könyve szerint 1684-ben a parókiát, valamint az iskolát is bevitték a városba a Kiskassa utcából.

1706-ban, a szécsényi országgyûlés idõpontjában a reformátusok nemcsak az elhagyatott prépostsági Puszta templomot rongálták meg nagyon súlyosan, hanem a birtokukban lévõ régi plébániatemplom magas tornyáról is leverték a katolikus eredetre valló keresztet. A Rákóczi szabadságharc leverése után, a családtól elkobzott birtokokat egy ideig a kincstár használta, majd a XVIII. század elsõ felében gróf Szirmay Tamás sárosi fõispán vásárolta meg. 1746-ban a mezõváros lakossága túlnyomóan református: a 218 házban lakó reformátusok mellett csak 8 házban laktak katolikusok.

Az iskola

Az elsõ megmaradt latin nyelvû feljegyzést Greskovits Ignác plébános készítette, „örök emlékezetül”. Egy Kulin Mihály nevû 60 éves református tanút nevez meg, aki azt állítja, hogy az apja a városon kívüli elhagyatott templomépület egy részébe járt iskolába. „… és késõbb, a kurucok idejében kerültek be az iskolákkal a városba, így ez a Kulin…”. Valószínûleg 1703 és 1711 között lehetett ez az iskolába járás. Az iskola pedig a középkorban szokásos plébánia iskola kései továbbtengetése lehetett, szükségbõl a romok között. Ezzel ellentmond a fentebb említett reformátusok egyházi könyve. 1810-ben már kõbõl épített, és zsúppal fedett iskola állt a plébánia területén, amelyet 1813-ban fejeztek be Fischer István egri érsek költségére. A körülbelül 40 fõs tantermen kívül, egy mellékszobából, egy konyhából és egy kántortanítói szobából állt. 1817-ben a plébánia hívei a kegyúr adományából, valamint a temetõi széna árából istállót és ólat építettek a belterületére. Ekkoriban az iskoláskorú 53 gyermekbõl, csak 38 járt iskolába. A plébános számon tartotta a tanulásban való elõrehaladást, valamint hitoktatást is tartott. Késõbb átépítették, az 1950-es években is még iskolaként funkcionált. Napjainkban is áll, de már, mint a helyi temetkezési vállalkozó telephelyeként.

Az új kegyúr

1755-ben az új kegyúr ifjabb Szirmay Tamás a református egyháztól visszavette a kétszáz évvel korábban birtokukba jutott egyházi szõlõ- és malomjövedelmet, elhatározta, hogy katolikus templomot „fundál” és visszaállítja a katolikus plébániát. Egy év múlva, 1756-ban hatalmas tûzvész pusztított, a város nagyobb része a prédikátorházzal együtt a lángok martaléka lett, úgymint az iskola, a kántor háza, valamint a református templom is erõsen megrongálódott, a harangok félig megolvadtak. Az ezt követõ gyökeres helyreállítás során a reformátusok eltávolították a gyóntatószéket, a sekrestyét átalakították levéltári helyiséggé, a mennyezetet egyforma medalionos díszítésû kazettákkal állították helyre. Árkádos fa toronysisakja is ekkor készült, hagyma alakú kupoláját rézzel fedték be. A nyugati, homlokzat elõtti tornyát rézsútos támpillérekkel erõsítették meg. A teljes helyreállításhoz két teljes esztendõ kellett, és 2800 Rhénus Forintba került. Ezért a reformátusok kérésére Szirmay a malom szombati vámbevételét a felújításra fordította.

Elõbb uradalmának központjában Szirmabesenyõn, majd 1763. február havában Szentpéter mezõvárosában is templom építését, plébános bevezetését kezdeményezte Eszterházy Károly püspöknél. A püspök hozzájárulásával az új templom alapkövét a prépostsági templomrom mellett 1763. július 5-én rakták le, építése 1765-re befejezõdött, titulusa Szent István király lett. Kõbõl építették a hajót, de zsindelytetõvel fedték be, és csak díszül szolgáló kicsiny fatornyot építettek hozzá. A három harangnak külön haranglába volt. A legkisebb harang 1763-ból való, ajándékozójáról nincs feljegyzés, csak a rajta olvasható latin felirat ismeretes. Ez volt az elsõ visszahívó szó az elhagyott akolba. Egy nagyobb harang a kegyúr adománya 1770-bõl, eredetileg Szirmabesenyõre készült. A legnagyobbat a hívek adományaiból öntötték Májer Mátyás plébános idejében 1784 és 1796 között. 1763-ban a plébániát is visszaállították, Szlancsik György plébánost 1763. augusztus 7-én vezették be. Az elsõ helyi népösszeírás 1766-ból származik, amely megsárgult papír lapjai szerint 385 katolikus hívõ él a városban. 1781-ben „az hajdani prépostsági templomnak kõfala némely résziben még most is feláll s azon régi templom kõfalából új haranglábnak kõ fundamentomát mostani plébános Budinszky Pál építtette.”.

1783-ig kitûnt, hogy a kegyúri ajándék új templom a mezõváros és 16 filiája 767 katolikus hivõjének kicsiny. Valamint kitûnt, hogy a hozzá nem értõ kezek munkája által sebtében 2 év alatt felépített templom életveszélyes. Tetõzete beszakadt, a padlástér veréb tanyává vált. A további elhanyagolódás miatt teljes újjáépítést igényelt. Tehát vagy a romlott állapotú Puszta templomot kellett volna helyre állítani, vagy egészen új templomot építeni. A helyi hívõk a Puszta templom felújítását tartották az olcsóbb megoldásnak. Azonban az új kegyúr Szirmay József visszariadt a várható költségektõl, ezért lemondott a kegyuraságról. 1785-ben újabb helyi lélekszám-összeírás volt, mely szerint 311 hívõ él a városban. Csökkenõ létszámú hitközösség. 1787-ben a püspök utasítására a miskolci Klier Vencel építésztõl tervrajzot és költségvetést kértek, de miután sem Szirmay, sem Aspremont – aki már 1801-tõl végrehajtás folytán a város egyik felének a birtokosa lett -, sem pedig a vallásalap nem volt hajlandó biztosítani a várható költségeket, így a tervezett új templom nem épült fel. Így 1801-tõl 1807-ig a volt katonai kvártélyház két kis szobájában tartották az istentiszteleteket. Aspremont ezt a házat is megvásárolta, az egyházat pedig a helyiségek kiürítésére kötelezte.

Ebben a szorongatott helyzetben is volt remény, 1807-ben Fuchs Xavér Ferenc érsek magára vállalta az 1765-ben épített és korán összedõlt templom helyreállításának költségét. Példájára Szirmay is adott némi hozzájárulást, de már nem, mint kegyúr, hanem mint földbirtokos. A felújított sekrestyében már 1807 szeptemberétõl misézhettek a hívõk. Ezután Pölth János miskolci építész vezetésével építették újjá alapjaitól a szentély hasadozott falait és a hajót is, nagy részben. Ugyanakkor lebontották a prépostsági templom szentélyét, köveit az építkezésnél felhasználták. Az elsõ temetõkertbeli kereszt 1810-bõl származik, fából készült pléh-korpusszal. Ez valójában vaslemez volt, melyet Demeter István plébános megtalált. Bár Pölth szerint a felújított templom legalább hat évtizeden át kitart, még sem lett igaza. Már 1821/22-ben újabb kényszerû és gyökeres restaurálásra volt szükség, melyet Váczy István miskolci építõmester hajtott végre. Helyreállította az újra beszakadt tetõt, újjáépítette, és némileg bõvítette az egész hajót és a homlokzatot. A templom az újra építés ellenére magán viseli a copfstílusra jellemzõ merev szabályosságot és a hideg pedánsságot. Szabályos téglalap alapú 6,15 méter magas hajó, 3 telt felülrõl kicsit megnyomott félköríves ablak, valamint a 3,5 méter magas szentélyt körbefogó 2,3 méter magas fél kupola. A két hosszanti irányú oldalán, az oldal két végérõl induló és középen oszlopot formáló oldalboltív látható. Sajnos az nem tudható, hogy a homlokzat miképpen is nézhetett ki az új torony építése elõtt. Az új templomot már 1835. augusztus 21-én kirabolták, elvitték az egyházi ruhákat. 1839 és 1841 között Zibritzky Pál rozsnyói építõmester új cseréppel fedett párnatagos sisakú, körülbelül 30 m magas tornyot épített. Õ építette a mai sekrestyét, javította a karzatot. Figyelemre méltó a torony homlokzati kiképzése. A plébánia épület 1814 és 1816 között épült a kegyúr költségén, szilárdanyagokból, zsindelyfedéllel. A melléképületek 1822-23-28-ban készültek, részben az akkori kegyúr, részben a lelkész, részben az egyházmegye költségére. Ezek egyikét egy rosszakaró 1823-ban porig égette.

1843. szeptember 5-én leégett a város nagy része, körülbelül 300 ház, köztük a paplak is, de a templomot nem érte károsodás. Ahogyan a szabadságharc viharos csatái is elkerülték a várost. A katolikus plébános vezette akve szerint, mindössze két halottja van a városnak a harcok ideje alatt, nem helybeliek. Egy gyalogos és egy huszár, akik a korábbi sebeiktõl itt véreztek el. Ekkoriban a sajószentpéteri préposti címet Danielik János egri kanonok viselte. 1850-ben Kovács Mihály festõmûvész elkészítette az oltárképet, melynek tárgya a templom titulusához igazodva: Szent István felajánlja az országot. 1851-ben Bauer György szobrász új tabernákulumot, és hat gyertyatartót készített, az aranyozásukat Kovács Ferenc képíró végezte el, ezek ma is láthatók a szentélyben. A padok, a szentély, valamint a szószék díszítése már barokk stílusban történt. Az 1857-es Egri fõegyházmegyei Schematismus szerint az új alapítástól nem sokat változott a helybeli hívõk lélekszáma, ekkor mindössze 381 fõ. 1873-tól nagyközség lett a település. 1900-ban helyreállították a templom elõrészében nemrégiben emelt támpilléreket (4 darab, 2 oldalt és 2 a homlokzat felõl), valamint az egyik oldalbolt övet, bizonyos Csorba Endre miskolci építész költségvetése szerint. Ugyanõ alakította át a paplakot.

Az újkor

Az elsõ világháborút követõ 1919-es Tanácsköztársaság idején a harcok keresztül söpörtek a városon. 1919. május 22-én a Vörös Hadsereg az északi hadjárat során elfoglalta a várost. Majd nagy veszteségek árán, de visszaverte az északról és keletrõl indított támadásokat. A két évvel késõbbi 1921-es Egri Schematismus szerint a kegyúr már nagycsepcsényi és mutnai Vladár Ervin, és összesen 3524 hívõ él a városban. A préposti címet 1921 körül Bozsik Pál gyöngyösi plébános viselte. 1928-tól a plébánia segédlelkészt és káplánt kapott. Sajnos nem tudni, hogy a XVIII. század végén öntött harangok sorsa mi lett, mert újjak kerültek a toronyba. A mai harangokat Keller plébános idején, 1929-ben Szlezák László harangöntõ Magyarország aranykoszorús mestere öntötte Budapesten. A legkisebbet egy helyi tehetõsebb földbirtokos felesége, bizonyos Manik Lajosné öntette. A középsõt az Amerikába kivándoroltak adományából, a legnagyobbat Hámoros József és Zelena András vezette helyi gyûjtés bevételébõl öntötték. Ez idõbõl való a Reiger típusú pneumatikusan vezérelt orgona is. 1929-ben szintén Keller plébános mûködéséhez fûzõdik a bányatelepi kápolna építése is. 1933 körül a préposti cím szünetel.

A második világháború idejérõl nem maradt fent írásos emlék. Ugyanis a 1944. november havának környékén a szovjet csapatok felszabadították a várost, és komoly károkat okoztak a plébánia iratai, valamint könyvei között. 1945-ben a préposti cím Mikes Lajos miskolci Szent Anna-i plébánosnál van. 1946-ban a bányatelepi kápolnát elévülés miatt, le kellett bontani. A kápolnának a Kultúrház adott helyet ideiglenesen. A jelenlegi kápolna 1948/49-ben készült. A kápolnának 1943-tól önálló hitoktatója van. A templom mindennapjait 1942-tõl 1949-ig, majd 1959-tõl 1977-ig a nemrégiben elõkerült Historia Domus (A Ház Története) nevû notesz tartalmazza. Teleírva a mindennapos problémákkal, helyi statisztikai adatokkal, valamint a betörések és egyéb bûncselekmények leírásával.

Az 1950-es években Farkas Sándor plébános renováltatta a templomot, valamint a paplakot, ugyanezen évtõl önálló tanácsú község a település. Majd Demeter István plébános 1965-ben és 1971-ben ismét renováltatta a templomot és a paplakot. Idõközben, 1970-ben a kápolna is átesett egy általános és tartós renováláson. A tornyot 1976-ban újra renoválták. Mûködése alatt a templom belsõ környezete gyökeres változáson ment keresztül. Õ így emlékszik meg róla: „A belsõ díszítés még folyamatban van.”. Ekkor festették sötét barnára a 2*11 padsort, eredetileg világos barna színû volt. Reich Gábor folklór jellegû modern faszobra is ekkor került a templomba, melyet a plébános halála után levettek. Az eredeti stációs képsorozat néhány tagját ekkor cserélték le, többek között Kondor Béla mûalkotásaira. Demeter plébános fõmûvének a templom belsõ festését tartotta, melyet befejezetlenül hagyott hirtelen halála miatt. Feledy Gyula, Csohány Kálmán, Reich Károly és több kortárs mûvész közremûködével festette át a belsõ teret. A falképek között többnyire a XX. századi lázálmok dominálnak, de a karzaton található falképek Bartók Béláról emlékeznek meg. Ugyanis Demeter plébános a helyi anyakönyvvezetésben kikereste a híres mûvész nagyszüleinek bejegyzését. Részt vett a református templom néhány mennyezeti kazettájának felújításában is. A templomnak már akkoriban elismert idegenforgalma van. Ekkoriban már nem fakereszt állt a temetõkertben, hanem betonkereszt, amelyet azóta többször is renováltak.

Demeter plébános halála után sajnos kevés írásos emlék maradt, az akkori rendszer vallásüldözése miatt. Somodi János plébános a városhoz tartozó Dusnokpusztán építtetett egy kis templomot. Utóda Nemes Gábor plébános teljesen új paplakot építetett 1988-ban. Majd a jelenlegi plébános Kaló János a torony palafedésû kupoláját renováltatta fel teljesen 1999-ben.

A TEMPLOM ALAPRAJZA